mindenhol csak gyerekek,
kutyák, és mindenféle más állatok,
s tőlük még a húgyszagú téglafal,
meg a bokáig érő pocsolya is bájos.

öregszem.

nagyon érzem már,
hogy valami változik.
s nem csak abból látom, hogy
több a ruhám, mint tavaly,
hogy a bankban magáznak,
s már a „húszvége” pasik sem öregek.

ismeretlen gombóc van a torkomban,
Alázat nyomja a gégém,
nyelőcsövem meg a Kötelességtudat.
s lassan talán a szerelemtől sem fog el a bűntudat.

Már nem hiszek. Van valami ironikus abban, ha az ember húszévesen ilyesmit ki mer mondani, s ha még komolyan is gondolja, az egyszerre humoros, gyerekes, szánalmas és igazán szomorú. Én nem gondolom komolyan. Sose tudnék teljesen őszintén elköteleződni olyasmi mellett, ami ennyire statikus, állandó, s letargikus, de azért mégse hiszek. Na nem magamban, még csak nem is a világban, csak úgy, általában nem. Ez nem az a kétségbeesett reményvesztettség, ami már-már legitimálja, hogy az ember ne higgyen, mert ha úgy igazán oda minden remény, akkor hinni sem érdemes, ugyebár. Ez nem olyan. Ez inkább afféle nyugodt hitetlenség, nem az a felháborodott, másokat hibáztató, múlton rágódó-fröcsögő magunkba zuhanó fásultság. Ez egyfajta bizakodó nyugalom, igen… bizakodó. Bizakodó, mert csak Benned nem hiszek. A világban, Istenben és magamban még igen.

Néha elfelejtem, hogy másoknak is vannak érzelmei,

aztán meglepődve konstatálom, hogy sírnak, ha fáj,

s hirtelen zavarba jövök, hogy képes voltam erről megfeledkezni.

-O-

Ne kiismerni próbáld, hanem elfogadni.

-O-

Alaposan át kell gondolni, hogy mit olvaszt ki az ember,

mert a maradékot már nem lehet újrafagyasztani.

-O-

Kit eltemetsz,később újra kiásod,

s csodálkozol, hogy már nem úgy tündököl.

Undorodsz tőle, s képes vagy magad siratni,

hogy elvesztettél valami fontosat,

s közben elfelejted, hogy magad ástad el.

-O-

Csak a sorrend változik, mert minden megtörténik épp úgy, mint előtte,

korábban vagy később, de szép sorjában lefut,

s csodálkozunk, hogy miért nem érünk össze,

mikor ugyanazon a pályán keringünk,

s felfoghatatlan, hogy mégsem találkozunk.

-O-

Lassan pereg előtted a film,

csak éppen a véletlen bevágott képkockákat felejted el,

s mikor a csókjelenetnél a hányinger kerülget,

nem érted mi lelt.

Csak figyelni kellett volna, s akkor tudnád,

hogy a felvillanó tetem képe miatt öklendezel,

s ezért nem hibás senki.

Ezt jó lenne, ha nem felejtenéd el.

-O-

Én voltam az, kit elneveztél,

követtél, majd megköveztél

elüldöztél, s visszahívtál,

beszennyeztél, s feloldoztál

-O-

Nem emlékszem mikor kezdtük

módszeresen darabokra rágni

majd felkérődzni újra,

mit előttünk mások öklendeztek fel.

A nagy pozitívkodásban lassan már a szart is fényesre dicsérjük.

Pikkehely 

Bizonyos kába éjszakákon,
Van, hogy elhiszem,
Hogy minden oszthatatlan,
S a végtelen mégis egy.
Aztán már mindegy,
A hajnal hol, s kivel ér,
Csalódás így is, úgy is,
Szívemből ömlik a vér.
Tátog a szám,
Beszélni bűn,
A torkomba száradnak a szavak,
Fekszünk, akár a partra vetett halak.
Rozsdás pikkelyeket vedlünk,
Csak tátogok szüntelen,
Haldoklom melletted anyaszült meztelen.

Foltok

Néha mikor magam vagyok,
Nézem, ahogy a lelkem a tükörre a fagyott.

 -O-

Darabokra török
Rakjatok össze!
Nem bánok semmit,
De mégis nagyon fáj.

-O-

Néha egy-egy kósza percre
Magamba térdepelve
Futnak el a tegnapok

-O-

Fuss, menekülj,
Mert ha utolérlek,
Két kezemmel több darabra téplek

-O-

Kétfelé száguldó véres szerelem
Hullámai siklanak testemen
De nem érzem!
Csak tettetem
Mint gyerekkori játékban,
Mikor játszottam a halottat,
Most akképp tettetem ezt is,
S esténként feljárnak hozzám a halottak.

-O-

Ez a bosszúd,
S lassan kezdem érteni,
Hogy éjszakánként állattá vedleni
Mit jelent.

-O-

Minden csak feltevés, szárnyaló képzelet,
Az emberek fantáziáját összezáró két kezet
Lehántotta magáról az irányíthatatlan tudattalan.
Minden egyedi és felfoghatatlan.

-O-

Foltok és szakadások,
Torlódó jéghegyek,
Láthatatlan akadály,
Közben a szívem is szétreped.

-O-

Harmadszorra is csak a semmi,
Ami még tart,
Minden más elenged,
Kész, feladtam, ennyi volt - jelentem.

-O-

Tudom, hogy rossz voltam,
Csak most az egyszer hagyd el a büntetést!
Így is épp eléggé fáj,
Nem kell nyomatékosítanod semmit.
Hagyd el a büntetést, ha nem muszáj.
Csak ma had' legyen békém.
Most az egyszer könyörülj meg!
Vezeklek én holnap és azután és örökké,
Csak ma kelljen.

Melletted alszom el,

s közben arra gondolok,

hogy talán holnap este

más ágyban landolok.

-O-

Rövidre vágott esték,

elnyújtott hajnalok,

a lámpafényben kirajzolódó

büszke hajlatok.

-O-

Fényes képzetek,

képzelt félelmek,

összemosódó halálos ellentétek

tompuló moraja lök végül a földre.

-O-

Ki vagy te nekem? S ki vagyok én?

Mennyivel tartozom, s te mit adsz cserébe?

Van-e értelme álmainkat felélve

mégis együtt lenni,

ha nincs már lüktetés?

Lesz-e még ennél is nagyobb büntetés?

Van-e joga annak a reményre,

kit magasról engedtek a mélybe,

s a semmiből újra felküzdve magát,

izzó lövedék ismét szíven talált?

Van-e reménye annak,

kit egymás után kétszer,

bevetetlen ágyba lök

az érthetetlen kényszer?

Van-e jövője annak,

ki inkább a múltban él,

ki párnába temeti arcát,

s álma röpke szárnyra kél?

S volt-e múltja annak,

ki nem repült, nem zuhant,

ki mellett az élet

fehér fátyolruhában suhant?

Tegnapról mára

Más ajtókon döngetek már,

de bebocsátást sehol sem nyerek.

Bőröm tépik, húsom fosztják,

s messze zavarnak: Eredj!

Elpusztítnak, felnégyelnek,

konc leszek én karjukon.

Egy-egy inam megcsillan

a sutaszárnyú varjakon.

Úgy gyűrűznek körülöttem,

mint zsákmányra váró éji vad,

mint szüzekből összeverődött cinkos horda,

mint szajhákból álló néma had.

Felzabálnak, tönkretesznek,

űznek, nyúznak emésztenek,

előhánynak, újranyelnek,

s félretesznek. Enyiben

maradok én. Maradnak ők.

Csak gázolok a semmin át.

A lelkem kacag, a testem sajog,

a hangom a ködöt metszi át.

Szívrepesztő hörgés hallik,

mely úgy kong bele az éjszakába,

mint az a némaság,

mit ránk engedett a világ

tegnapról mára.